15. August 2025 György Stoffán
„Gottesmutter Mariä, Schutzpatronin der Ungarn! Vergiss Ungarn, unsere liebe Heimat, und uns arme Ungarn nicht!“
Man kann nicht überall anwesend sein, wo man feiert, wo die Ungarn sich mit Freude, mit Flehen oder unter Schmerzen an unsere liebe Frau Mariä, an die Mutter Jesu, wenden. Und diese Freude, das Flehen, der Schmerz und die Qual gehört zusammen und berechtigt zur Hoffnung im ganzen Karpatenbecken. Denn das ist uns gemeinsam. Während der Geschichte mussten wir um alles kämpfen, wir mussten unsere Existenz verteidigen, dieser Kampf gelang manchmal, ein anderes Mal auch nicht.
Gegenwärtig leben wir in einer Periode des „Nichtgelingens“, ganz langsam uns abfindend mit dem Schicksal der Unterdrückten, mit der Bitterkeit der Verstümmelten. Uns fehlt der Glaube, der verloren ging, und die Menschen im Alltag denken in Brassó (Brasov), Kassa (Kosice), Újvidék (Novi Sad) bis nach Németújvár (Güssing) kaum an die hoffnunggebende Beschützerin, an unsere liebe Frau und an ihre Liebe.
Klagen und Tränen überziehen die Ungarn, obwohl so etwas keinen Sinn hat.
Warum denken wir nicht an diesen wunderbaren Abend, als König István/Stephan das Land und das Volk gemeinsam mit den hier mit uns zusammenlebenden Völkern unter die Obhut der Mutter Christi, unter den Schutz Mariä stellte?
Warum vertrauen wir nicht, ähnlich wie sich unser König, der heilige István/Stephan, der Gottesgebärerin anvertraute, wodurch sie anhand seiner Anbietung zu der Königin und Beschützerin der Ungarn wurde? Warum führt nicht der Glaube das Volk des heiligen István/Stephan heute durch die Stürme der Geschichte? Und warum vergaßen wir die letzten, nach der Anbietung des Landes gesprochenen Worte des großen Königs, die Hoffnung geben:
„das ungarische Volk ist mein Volk und mein Volk geht nicht in den Stürmen der Geschichte unter“…
Weil wir faul und verantwortungslos sind, weil die eigenen Interessen, die Gewinnsucht, der Verrat diese inneren Halt verlierende Nation führt. Doch, diesem fehlenden inneren Halt muss man ein Ende setzen! Wir können das nicht auf die lange Bank schieben, weil Christus sagte: „Jedes Reich, das in sich gespalten ist, geht zugrunde, und keine Stadt und keine Familie, die in sich gespalten ist, wird Bestand haben.“ (Mt 12, 25).
Am Feiertag Mariä Himmelfahrt beten alle Ungarn. Schließlich ruht unsere einzige Hoffnung darauf, was König Stephan vor seinem Tod tat: – Er legte die Krone, das Land, die das Land regierenden Adeligen, das Volk und die mit uns lebenden Menschen in die Hand Mariä.
Und wir Ungarn haben im letzten Jahrhundert diese Anbietung nicht beachtet, wir verließen den Glauben, versuchten mit einer Räuberwirtschaft wirtschaftliche Grundlagen zu schaffen, die Gottesgebote verletzen wir nicht nur, wir kennen sie gar nicht oder halten sie für uns nicht bindend. Wie können wir auf diese Weise, ohne Reue wagen, irgendetwas vom lieben Gott zu erbitten?
Der Feiertag aber, die Feier Mariä Himmelfahrt, bewegt die Herzen der christlichen Ungarn ohne Rücksicht auf die konfessionellen Zugehörigkeit. Weil wir die Liebe der himmlischen Mutter spüren, bitten wir um ihre Fürsprache, denn wir wissen, dass ohne sie nicht einmal ein einziger Botschafter übriggeblieben wäre. Und es gäbe auch keinen, wenn wir nicht unter den himmlischen, mütterlichen Mantel zurückkehrten.
Am Tag Mariä Himmelfahrt erklingen die Glocken in jedem ungarischen Dorf, die uralte Hymne ertönt: „Vergiss Ungarn, unsere liebe Heimat, und uns arme Ungarn nicht!“ Da existiert kein Trianon, weil man die Seele nicht zwischen die Grenzen einzwängen kann, die Hoffnung zu vernichten nicht auf einen Befehl möglich ist. Und da spüren wir, dass Gottesmutter Mariä, Schutzpatronin und Königin der Ungarn uns anlächelt, weil sie uns vertraut, wie wir auch in ihre liebevolle Hilfe unser Vertrauen setzen.
In der Geschichte sind 105 oder 300 Jahre nichts. Die Hoffnung vergeht nicht. Und mit dieser Hoffnung, mit diesem Glauben und mit der gegenseitigen Liebe werden wir die göttliche Gerechtigkeit für unsere Söhne und Nachkommen erreichen. Wenn das gestohlene Land zurückkehrt, können wir Blumen zum zertretenen Grab unserer Ahnen bringen, und der ungarische Weizen wird erneut sprießen, und alle Glocken der ungarischen Kirchen läuten und verkünden die Liebe vom Gott und den Schutz Mariä im Karpatenbecken.
Weil König István/Stephan die ganze Heimat der Karpaten unter den Schutz Mariä stellte! Und dieses Land Mariä bleibt ewig bestehen!
MAGYARUL:
Magyarországról, édes hazánkról”… A Kárpát-haza visszatér
Az ember nem lehet ott mindenütt, ahol ünnepelnek, ahol a magyarok örömmel, könyörgéssel, kínok között fordulnak a Boldogasszonyhoz, Krisztus anyjához. És ez az öröm, könyörgés, kín és gyötrelem egy és reményt adó az egész Kárpát-medencében. Mert ebben vagyunk egyek. A történelem során mindenért meg kellett küzdenünk, létünket kellett megvédenünk, s ez olykor sikerült, máskor nem.
Most a „nem sikerült” korszakát éljük, lassan-lassan beletörődve az elnyomottak sorsába, a megcsonkítottak keservébe, az elvesztett hit hiányába, és alig-alig gondol a hétköznapi ember Brassótól, Kassán és Újvidéken át Németújvárig, a reményt adó Oltalmazóra, a Nagyboldogasszonyra és az Ő szeretetére.
A kesergés és a könnyek telepedtek rá a magyarokra, noha ennek semmi értelme nincs. Miért nem arra a csodálatos estére gondolunk, amikor István Úr Krisztus Anyjának, Máriának az oltalmába ajánlotta az országot, annak népét, s a velünk élő népeket? Miért nem bízunk mi is úgy, ahogyan Szent István király bízott az Istenszülőben, tette Őt felajánlásával a magyarok királynőjévé, oltalmazójává? Miért nem a hit vezeti Szent István népét a történelem mai viharában, s miért felejtettük el a nagy király utolsó, az ország felajánlása után elmondott reményt adó szavait: – „a magyar nép az én népem, és az én népem nem vész el a történelem viharaiban”…
Mert trehányak vagyunk, mert az önös érdek, a haszonlesés, az árulás vezeti a meghasonlott nemzetet. Ám, ennek a meghasonlásnak véget kell vetni! Nem késlekedhetünk ezzel, mert mint Krisztus mondta: „Minden önmagával meghasonlott ország elnéptelenedik, minden önmagával meghasonlott város vagy ház elpusztul.” (Mt 12,25)
Nagyboldogasszony ünnepén fohászkodik minden magyar. Hiszen, az az egyetlen reményünk, amit István király halála előtt tett: – Mária kezébe tette a Koronát, az országot, az országot irányító nemességet, a népet, s a velünk együtt élőket.
S mi, magyarok az utóbbi évszázadban ezt a felajánlást semmibe vettük, a hitet elhagytuk, rablógazdálkodással próbálunk gazdaságilag talpon maradni és az isteni törvényeket nemhogy megszegjük, de már nem is ismerjük és ismerjük el. Hogy merünk így, bűnbánat nélkül egyáltalán kérni bármit is Istentől?
Az ünnep azonban, Nagyboldogasszony ünnepe megmozdítja a keresztény magyarok szívét, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Mert érezzük az égi Édesanya szeretetét, kérjük a közbenjárását, mert tudjuk, hogy nélküle ma már hírvivőnk sem maradt volna. És nem is marad, ha nem térünk vissza anyai palástja alá.
Nagyboldogasszony napján minden magyar faluban, településen zúgnak a harangok, felhangzik az ősi himnusz: „Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél el, szegény magyarokról!” Ilyenkor megszűnik Trianon, mert a lelket nem lehet határok közé nyomorgatni, a reményt nem lehet parancsszóval megsemmisíteni. És ilyenkor érezzük, hogy Mária a Magyarok Nagyasszonya, a Boldogasszony ránk mosolyog, mert bízik bennünk, ahogyan mi is bízunk az Ő szertő segítségében.
A történelemben 105 év vagy 300 év semmi. A remény pedig nem szűnik meg. És ebben a reményben, hitben és egymás iránti szeretetben érjük majd el, érik el fiaink és leszármazottaink az isteni igazságot. Amikor visszakerül az ellopott föld, virágot vihetünk őseink letaposott sírjára, s újra serken majd a magyar búza, és megszólal minden magyar templomharang, hirdetve Isten szeretetét és Mária oltalmát a Kárpátok gyűrűjében. Mert István Úr, Krisztus Anyjának oltalmába ajánlotta a Kárpát-hazát! És Mária Országa örök!